Előzmény:
Pilláim egy kicsit kinyílnak, de olyan homályos nekem még a világ, testem rázkódik, és érzem valaki karjaiban tart, piros-fekete foltokat látok és ujjaimmal valami pamutszerű anyagot tapintok meg, amibe bele akarok kapaszkodni, de testemben nincs semmi erő, s szememet se tudom nyitva tartani, így újra összezáródik a világ és a sötétség ellen nem tehetek semmit...
"- Hercegnő, fel kéne, kelned! - ébresztget egy kedves, lágy hang és egy kéz simogatja a hátam. Szemem lassan nyitom ki, de a nagy fénytömeg, amit rögtön érzékelnem kell, eléggé rosszul esik, így elfordulok az ablaktól és arcomat egy párnával takarom el.
- Miért? - kérdezem kicsit rekedtes hangon.
- Mert nemsokára indulnotok kell, és te nagyon lassan készülődsz.
- Hány óra van? - kérdem, mert semmi kedvem felkelni a meleg, puha ágyból és minden kérdéssel tudom húzni az időt.
- Két perc múlva hét. - mondja, s ezzel eléri nálam a célját, szemeim kipattannak és pár perc múlva már a ruhás szekrényem ajtajánál állok megmosakodva. Egy fehér pólót és egy fekete sortot öltök magamra, hajamat egy gumi segítségével felfogom.
- Gyors voltál kicsim. - mondja nevetve az ébresztő órát helyettesítő, csak szeretetre méltó személy.
- Igen anyu, mert Peter öt perc múlva itt van, köszönöm, hogy keltettél. - beszélek kedvesen és hirtelen egy puszit nyomok az arcára. - Sebastian már felkelt? - kérdem, miközben rohanok ki a szobából.
- Igen, hugi, itt vagyok. - lép ki a folyosóra az öcsém, aki elkap és megölel, és már-már olyan erősen szorít, hogy a szuszt is kinyomja belőlem, lassan enged el és én boldogan lélegzem be a levegőt, ami az előbb nem sikerült.
- Én vagyok az idősebb. - üvöltök utána, mert ő már le is szaladt a nappaliba.
- Az lehet, de én vagyok ez erősebb és a magasabb. - kiált vissza, amíg én is lefutok a lépcsőn, Ő eközben már a táskámba dobálja be a kacatokat.
- Fúj, ez mi? - kérdi lányos hangon Sebastian, egy dobozt tartva a kezében.
- Egy kézfertőtlenítő, te Tökfej. - válaszolok neki.
- Anya, már megint a gúnynevemen szólított - nyavalyog olyan hangon, ahogy a fiúk tudják utánozni a nyafogós lányokat, szóval nagyon idegesítően.
- Kicsim, a Tökfej nem gonosz megszólítás - mondja anyu bölcsen.
- Ha úgy viselkedsz, mint egy óvodás, akkor nem jössz velünk. - nyújtom ki rá a nyelvem, kacagva, ekkor hirtelen egy kar, hátulról meglepő módon hátra ránt.
- Hogy jöttél be? - kérdem nevetve.
- Nyitva volt az ajtó. - válaszolja nevetve és egy puszit nyom a nyakamra.
- Anya! - mondjuk egyszerre a testvéremmel, - mindig nyitva hagyod az ajtót és így bárki bejöhet a házba.
- Jól van, na - mondja nyugodtan.
- Mennünk kéne! - mondja Peter és mi bólintunk, Sebastian nekem dobja a táskám és már kint is vagyunk a kocsinál.
- Vezessetek óvatosan! - kiált utánunk anya.
- Vigyázok rájuk asszonyom! - szól vissza a barátom.
- Miranda vagyok, Peter, legközelebb így szólíts! - hallom még anya bársonyos hangját, majd az ajtók becsapódnak, a motor felzúg, és a kocsi kigördül az udvarról. Bekapcsolom a rádiót és kezemet Peter jobb kezére ejtem, így Ő egy kézzel vezet.
Lassú, kecses, nyugtató dallamok csendülnek fel a hangszórókból, a nap kezd elbújni a dombok mögött, mert a Föld másik részén akar ragyogni, Ő már megunta ezt a tájat, hiszen évezredek óta látja és figyeli, de én minden nap szívesen lesem meg a Városháza épületét, és kémlelem a futókat a Nagy parkban, minden percben ismerős után kutatva. Sok fiatallal ellentétben én szeretek itt élni.
- Én nem is értem ezt a Mark Michaelt, két dal kivételével mindegyikben csak az ex-ét siratja, pedig nincs rossz hangja... - dob fel egy témát az öcsém, mert nem bírja, ha három percnél tovább van csönd. Az eső pont abban a pillanatban kezd szemerkélni, amelyikben a tesóm megszólal, így a fivérem helyett, mosolyogva hallgatom az esőcseppek halk koppanását, amint hozzáérnek a szélvédőhöz, s folynak tovább.
- Először mi is egy Mark Michael dalra táncoltunk. - kapcsolódik a beszélgetésbe Peter, s gyengén löki meg a vállamat, jelezvén, hogy figyeljek rájuk, és amint felfogom mit mondott, mosolyra húzódik a szám.
- Jaj, ne már, komolyan ezzel jössz - támadok barátomnak - olyan szerencsétlenül táncoltunk ott a táncparkett közepén. - miközben beszélek, nevetve rázom a fejem, s kicsit össze is görnyedek, hogy ne leshessék ki piros arcomat.
- Igen, csak háromszor léptél a lábamra. - mondja kicsit hetyke hangsúllyal.
- Várjunk csak, Lena nem tudott táncolni? - kérdi értetlenül Sebastian.
- Az csak hagyján, de ahogy először csókolt... - mondja Peter és a mondat végén direkt felviszi a hangsúlyt, hogy nyomatékosítsa a lényeget, hogy béna voltam.
- Te sem voltál jobb. - felelem kicsit morcosan, mire két srácból kiszakadt a nevetés.
Az eső most már szakad. A lámpa egy másodperc alatt vált pirosra a kereszteződésben, s kamionok sora abban a pillanatban száguld el előttünk vagy ezerrel. Peternek a nevetés az arcára fagy, hirtelen satuféket kell nyomnia, hogy ne a kamionok alatt végezzük. Az autónak meg kéne állnia, de a lendület miatt előrébb csúszik és tesz egy negyed fordulatot. Én előre zuhanok, lábamat beverem a kesztyűtartóba, az öv kicsit megkarcolja vállamat és mikor visszaránt az ülésbe még a könyökömet is megsértem..."
Kábultan nyitom ki a szememet, s próbálok magamhoz térni...
Kérlek az alábbi 3 kockából kattincs rá egy ikonra, köszi :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése